szuper cikk a HG-n
http://hg.hu/cikk/epiteszet/11162-szegenyhazak-hajlektalanszallok-munkaslakasok-szegenypolitika-a-monarchiaban-
„A rókáknak van barlangjuk és az égi madaraknak fészkük, de az Ember Fiának nincs fejét hová lehajtani.”(Lk 9,58)
A rendszerváltás utáni években, különösen karácsony ünnepi napjaiban sokkolta a városokban az utca emberét az ingyen meleg ételért sorakozó szegények és hajléktalanok sokasodó tömegének látványa. A nosztalgiával szemlélt archív felvételek tanúsága szerint azonban a szegénység, a társadalom perifériájára csúszott emberek képe régóta jelen van Magyarországon. Igazán átfogó megoldást erre csak a Monarchia korának városvezetése próbált találni – az akkor emelt házakat még most is használjuk.
A Schodits Lajos és Eberling Béla tervei alapján épült budapesti Népszálló korabeli képeslapon
Olyan karitatív célú intézet, amelyet az állam, a társulati jótékonyság valamint magánszemélyek működtettek, például a 16. század elején is létezett Brassóban. A török hódoltság idején szétzilált közigazgatást Mária Terézia és adminisztrációja a 18. század elején kemény munkával formálta újjá. Az udvari jelentések (különösen az alföldi tájakról) tönkrement falvakról és mérhetetlen szegénységben tengődő, gyakorta hajléktalan tömegekről tudósítottak. Ezen közpénzekből és adományokból épülő szegényházak, dologházak építésével kívántak segíteni.
A dualista Monarchia idején páratlan gyorsasággal fejlődő országban az 1880-as években alakult meg az angol közhasznú társaságok mintájára a Hajléktalanok Menhelye Egylet. Ez volt az egyik legfőbb társadalmi szervezet, amely nemcsak a hajléktalangondozással, hanem (a társadalmi „lecsúszást” megakadályozó) munkáslakások építésével kívánt javítani a helyzeten. Az Egylet elnöke több mint negyedszázadon át báró Podmaniczky Frigyes volt. 1907 után báró csetei Herzog Péter, majd az Egylet 1921-es megszűnéséig Rózsavölgyi Manó követte őt. Gondnoka hosszú ideig Gundel János, a Szállodások, Kocsmárosok és Vendéglősök Ipartestületének elnöke volt.
A támogatók és tisztségviselők között megtaláljuk a kor kiemelkedő politikusait, képviselőit, arisztokratákat, gazdag iparmágnásokat csakúgy, mint az évente jelképes összeget befizető, névtelen polgárokat. Már a fiatal alapítók társadalmi helyzete is vegyes volt, ami a szabadkőműves páholyok nyitott szemléletének is köszönhető. Az alapítók között a fővárosi elit jellegzetes figurái is felbukkantak: például Hüttl Tivadar porcelánkereskedő, később tucatnyi cég igazgatósági tagja már az egyletalapításkor a pénzvilág meghatározó alakja volt. Az angol és német mintájú közhasznú, profit nélküli építkezésformát akarták meghonosítani Budapesten és egész Magyarországon. Minta-lakótelepek és munkáslakások építésére akarták ösztönözni a vállalkozókat. Kiváló patrónusok, például Neményi Ambrus, Gerlóczy Andor képviselők, később a Bárczy-féle lakásprogram kidolgozásában közreműködő Dr. Ferenczy Imre fővárosi szociálpolitikai szakelőadó segíthették e munkát.
1876. febr. 19-én az Akácfa u. 24. számú házban nyitották meg az első, 23 fős fővárosi menhelyet. Ez két hálóteremből, egy mosdó- és öltözőhelyiségből, valamint a felügyelő lakásából állt. Még ebben az évben követte a Stáhly u. 6. alatti 45 ágyas hajléktalanszállás. Az első, önálló építésű menhely 1883 novemberében nyílott az akkor még periférikus fekvésű Rottenbiller utca 16-18. szám alatt. A 130 férőhelyes házban a mellékhelyiségek mellett itt is volt felügyelői szolgálati lakás. Az építéshez szükséges pénzt az egyleti pénzalap, valamint az ezt kiegészítő, a Pesti Hazai Első Takarékpénztár 10 000 forintos kölcsöne adta.
A Kén utcai telep házai Budapesten
Az 1886 és 1892 között pusztító kolerajárvány hatására újabb hat menhelyet nyitottak meg a városban, közel 1300 férőhellyel: a Külső Váci úton, az Angyalföldi utcában, az Alföldi utcában és a Szegényház utcában. Ezeket is a Hajléktalanok Menhelye Egyesület működtette a város anyagi támogatásával. A helyeket ingyenesen, vagy jelképes összegű hálódíj ellenében lehetett használni. A 19. század végén a főváros lakosságának egy százaléka hajléktalan – ez több ezer embert jelent. Csak a budai oldalon több száz embert írtak össze, akik odúkban, barlangokban húzták meg magukat. Az Egylet ezért is kezdte működtetni a Második Kerületi Nyilvános Melegedőszoba és Levesosztó Intézetet, majd a Szegényház (ma Varsányi Irén) utca sarkán építtette fel a 185 fekhellyel, tágas népkonyhával és melegedőszobával felszerelt, 1892 végén megnyílt újabb menhelyet.
A ferencvárosi Alsó Bikarét-dűlőben, a Soroksári út és a Kén utca sarkán, a főváros legnagyobb ipari körzetében jelölték ki azt a 13 ezer négyszögöles telket, amelyre többemeletes, olcsón bérelhető munkáslakásokat magába foglaló házakat terveztek. Az 1896-ban átadott, angol minta alapján „blokkrendszerben” épült telep négy tömbjében kialakított szoba-konyhás lakásokkal kívántak a legszegényebb réteg lakáshelyzetén javítani.
A telek és minden épület — a menhelyekhez hasonlóan — a főváros tulajdonában maradt. A kivitelezéssel, majd a fenntartási teendőkkel megbízott Hajléktalanok Egylete a legolcsóbb, itt legtöbbször árkedvezménnyel dolgozó, ám minőségi munkát végzők közül választott. Az építkezésben húsz cég vett részt: például Wellisch Sándor és Gyula végezte a föld- és kőművesmunkákat, a kőfaragás Majorossy Géza munkája. A lakások üvegfalakkal fedett folyosókból nyíltak. Egyetlen, 1901 végéről származó lakónévsort ismerünk, amelyből megtudjuk, hogy a 95 lakó közül 66-nak engedték el a lakbért karácsony és újév hetére.
Habár a bérlők jó minőségű lakásokhoz jutottak, a telep átadása után néhány évvel a körülmények már a szükséglakások viszonyaihoz hasonlítottak. „A külsőleg nem éppen csín és célszerűség nélkül épült pavillonszerű épületek belsejében itt-ott mintaszerű zsúfoltságot, példás piszkosságot fog találni” - írja egyik jelentésében a fővárosi szakértő, Ferenczy. A Kén utcai munkáslakóházak mégis az első világháború utáni fővárosi kislakásépítés mintájává váltak. A komplexumot 1925-ben emeletráépítéssel újabb szoba-konyhás lakásokkal bővítették. Tíz évvel később a közelben épül fel az Illatos úti szükséglakás-telep, a „dzsumbuj”, majd a két háború között itt jelentek meg tömegesen az azóta eltűnt illegális bódélakások is. A Kén utcai telep négy tömbjéből három ma is áll, szükséglakások vannak bennük. Ottjártunkkor egy nyílt tekintetű, önkéntes riportalanytól megismerhettünk egy jellegzetes itteni életutat: az asszony elmondása szerint hat gyermekét nevelte fel a napjainkban bontásra ítélt Kén utcában, miután 34 évesen özvegyen maradt.
Rowton-szállók, London
Az 1906. július 15-én polgármesterré választott Bárczy István nagyívű lakásprogramot hirdetett, angol mintára. Londonban Lord Rowton elképzelése alapján, magánpénzekből 1892-ben épült az első új típusú, kísérleti munkásszálló. A Rowton Houses Ltd később újabb négy (egyenként 800-1100 férőhelyes) munkásszállót építtetett. Még 1907-ben is 395 db common lodging house volt Londonban, közel 30 ezer ember talált bennük szállásra. E „szállóházak”-ban nagy közös hálótermek voltak, különálló egészségügyi (még nem vizes-) helyiségekkel. A „rendszeres lakásfelügyelet”, vagyis az állandó tisztasági ellenőrzés miatt jobb körülményeket biztosítottak, mint az éjjeli tömegszállások. Emellett a karitatív szervezetek mintegy ötezer ingyenes, vagy szerény bérű éjjeli menhely-férőhelyet tartottak fenn, az ún. dologházak közel kétezer embert fogadtak be, és 2-2,4 ezer ember aludt éjjelenként a szabad ég alatt. Mindezt Ferenczy Imre 1910. évi leírása tartalmazza a századelő londoni állapotairól, amikor egyébként már álltak a Rowton-szállók.
Bárczy programjának részeként (az angol példával ellentétben közpénzből) épült fel az Aréna úti Népszálló. „A Népszállók intézményével a főváros azt az elsőrangú szociális célt kívánja szolgálni, hogy a lakászsúfoltság, lakásnyomorultság minden erkölcsi és anyagi veszedelmének kitett nőtlen férfi lakosságot olcsó, egészséges otthonhoz juttassa, ahol nem csak testi, de lelki, kulturális szükségletei is kielégíttetnek” - olvashatjuk a korabeli elképzelést. Ám a kezdetektől ettől eltérően működött az egyetlen megépült budapesti közszálló: egyszerre szolgálta a hajléktalanügyet és a lakásügyet, mivel egyszerre volt hajléktalan-menhely és ágyrajárók számára otthon.
A budapesti Népszálló
A harmonikus megjelenésű saroképület Schodits Lajos és Eberling Béla műépítészek tervei szerint, Zielinszky Szilárd akkor újdonságnak számító vasbeton szerkezetével 1912-ben, a késői szecesszió ízlésvilágához igazodó esztétikai elképzelések szerint épült. A kortársak és az utókor minden elismerését kivívó, közel 500 embernek hajlékot nyújtó monumentális szállót éppen külleme miatt érte kritika, amennyiben túlzottan díszesnek és elegánsnak tartották. De az 1911-ben itt járt osztrák delegációt az a széleskörű szociálpolitikai és kulturális tevékenység is meglepte, amelyet a főváros akkori vezetői folytattak...
A 13. kerületi Dózsa György út 152. szám alatti épület, azaz a Fővárosi Szociális Központ és Intézményei (BMSZKI) központi épülete ma hajléktalanszálló. Az 1999-ben, közel 800 millió forintért végzett felújításakor messzemenően figyeltek az építészeti és a belsőépítészeti értékek megőrzésére. A folyamatra gondosan ügyelő intézményvezető, Győri Péter elmondása szerint mindössze a 3,6 négyzetméteres, felül nyitott hálófülkéket falazták fel és emeleteként vizesblokkokkal egészítették ki az épületszárnyakat. Eredetileg a földszinten volt a nagy konyha, az étterem és a közös fürdő és mosdóhelyiségek. Előbbi különlegessége a gödöllői művészkolóniához tartozó Undi (Springholz) Mariska által készített, ma már nem látható freskók magyaros-szecessziós, geometrikus világa volt. A hasonlíthatatlan hangulatot árasztó, sátorformájú építészeti elemekkel tagolt, felülről megvilágított helységekben a fáma szerint maradt még belőlük menthető. Igazi meglepetés az ide látogató számára azonban az a három Zsolnay kerámiából formált, eozinos mázas betétekkel ékes falikút (hűtésre használhatták inkább), amelyeket az eredeti tervek szerint újítottak fel a közelmúltban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése