nyilt forráskódok 3 azaz bringatraktor és teherbringa
alább Szemerey Samu kiállítás megnyitó szövegével
Demo Galéria kb március
foto: Petrányi Luca
Tisztelt Közönség,
nem ússzuk meg: ahhoz, hogy eljussunk ebbe a térbe, a mai estéhez, beszélnünk kell az egykor volt jövőről.
A diszkreditált utópiák korát éljük. Nem csak 1989 után, és nem csak Kelet-Európában: az évezred utolsó évtizede a nagy jövőképekkel való végső leszámolás ideje volt, kiteljesítve a hetvenes évek konzervatív fordulatait és továbbítva az egykori víziók romjait a tematikus városok, a kreatív városok, vagy az ökologikus, fenntartható városok kellemes és jólfésülten optimista elképzeléseibe.
Az utópiák vesztében nem kis szerepe volt a szocialista berendezkedésű országok rendszerváltásainak. Éppenséggel nem nehéz a keleti blokk fél évszázadát egy társadalmi, építészeti és hatalmi képzeletet együtt megmozgató utópisztikus kísérletnek tekinteni.
Mindez szépen hangzik - csak éppenséggel kevés rendszert találhatnánk, ami a kádári korszaknál jobban rettegett az épített környezet mélyreható átalakításától. Az új, szocialista életformákhoz igazított városok és a lakótelepek építésében gyorsan átvette a vezető szerepet az ideológia felett a méretgazdaság és az ipar diktálta fejlesztési gondolkodás - a házgyári fejlesztések határain túl pedig elenyésző az olyan beavatkozások száma, léptéke és mélysége, amik bármit is elárulnának a magyar szocializmus jövőképeiről. Nem mintha a lakótelepek sajátosan kelet-európai projektek lettek volna.
Ezzel együtt a rendszerváltás mifelénk is a nagyléptékű elképzelések teljes elvetését jelentette - a mélyreható átalakulás, ami az elmúlt két évtizedet jellemezte, semmilyen vízióhoz nem kapcsolódott, csupán a politikából kiszervezett magánerejű fejlesztések és a múltjukban rekedt szakmák állóháborúja volt.
A tervezők pedig rég lemondtak a nagy, átfogó koncepciókról és szinte minden olyan ismeretről, ami ezek működését, a lehatárolt feladatok közötti összefüggéseket értelmezné. De lemondtak az épített környezet politikai képviseletéről is, azaz arról a munkáról, ami tartalmas kapcsolatot teremthetne a döntéshozatal, a stratégiaalkotás és ezek téri közegei között.
Egy erő jött létre csupán, ami levetni látszik magáról a Kádár-rendszer távolságtartását az épített környezettől, ami nem fél felülírni a konszolidáció politikáját, azaz a magánterek viszonylagos függetlenségét és a közterek viszonylagos mozdulatlanságát illető közmegegyezést.
Ami felismerte az építészet elhagyott jelenét és elfelejtett jövőjét, és a bennük rejlő lehetőségeket.
Így érkeztünk meg a mai estéhez.
Nem tudom, akkor járnánk-e jól, ha az itt látható munkák együtt szerepelnének azokkal, amik inspirációként szolgáltak a jelen kiállítás létrejöttéhez. Az mindenesetre valószínű, hogy egy ilyen elképzelt, a devecseri és ócsai terveket is felvonultató szemle fontos párja lehetne a Duna túlpartján, a Nemzeti Galériában jelenleg is látható alkotmányos tárlatnak.
Azt gondolom, azért lett ez a kiállítás, hogy átgondoljuk a pozícióinkat.
Mi közünk van a jövőhöz? Mit látunk a jelenből? Végtére ez lenne a kérdés, amivel a legtöbb utópia foglalkozik.
Tudunk-e gondolni valamit az ókor és a modernitás egyaránt tervezett és előregyártott városainak együttállásáról, közös tereiről Óbudán?
Mi fejthető fel a vállalati felelősség térbeli kultúrájából egy tisztviselőtelep emlékezetén keresztül?
Milyen ráolvasások kínálkoznak a vidéki Magyarország tervezett életvilágaira? Egyáltalán, ki gondolt itt a vidéki Magyarország jövőjére, akár a jelenlevők közül, Devecser és Ócsa spektákulumát megelőzően?
Tudunk-e formát, politikát, nyelvet, teret, elbeszélést kínálni a globalizáció más hazai fizikai csomópontjainak? Értjük-e a jeleket, amik a falainkra kerültek, van-e bennünk szándék, ami tovább tud lépni a pillanatnyi kereteken? Kinőttük-e a naivitást?
Úgy áll a dolog, hogy talán két évtizede először erőteljes történeteket hallunk arról a tájról, ami eddig jobbára némaságba burkolózott. A riadalomnak, meglehet, oka és alapja van - de inkább figyeljünk a megnyíló lehetőségre. A helyre, amihez immár a saját történetünket is hozzátehetnénk. Tegyük hozzá.
Nem a puszta ellenállás a lényeg, hanem a megértés nehéz munkája. Az alternatíva, a párhuzamos valóságok helyett a jelenlegi belakása.
Sok szerencsét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése