Szegényházak, hajléktalanszállók, munkáslakások: szegénypolitika a Monarchiában

szuper cikk a HG-n

http://hg.hu/cikk/epiteszet/11162-szegenyhazak-hajlektalanszallok-munkaslakasok-szegenypolitika-a-monarchiaban-

„A rókáknak van barlangjuk és az égi madaraknak fészkük, de az Ember Fiának nincs fejét hová lehajtani.”(Lk 9,58)

A rendszerváltás utáni években, különösen karácsony ünnepi napjaiban sokkolta a városokban az utca emberét az ingyen meleg ételért sorakozó szegények és hajléktalanok sokasodó tömegének látványa. A nosztalgiával szemlélt archív felvételek tanúsága szerint azonban a szegénység, a társadalom perifériájára csúszott emberek képe régóta jelen van Magyarországon. Igazán átfogó megoldást erre csak a Monarchia korának városvezetése próbált találni – az akkor emelt házakat még most is használjuk.


A Schodits Lajos és Eberling Béla tervei alapján épült budapesti Népszálló korabeli képeslapon

Olyan karitatív célú intézet, amelyet az állam, a társulati jótékonyság valamint magánszemélyek működtettek, például a 16. század elején is létezett Brassóban. A török hódoltság idején szétzilált közigazgatást Mária Terézia és adminisztrációja a 18. század elején kemény munkával formálta újjá. Az udvari jelentések (különösen az alföldi tájakról) tönkrement falvakról és mérhetetlen szegénységben tengődő, gyakorta hajléktalan tömegekről tudósítottak. Ezen közpénzekből és adományokból épülő szegényházak, dologházak építésével kívántak segíteni.


A dualista Monarchia idején páratlan gyorsasággal fejlődő országban az 1880-as években alakult meg az angol közhasznú társaságok mintájára a Hajléktalanok Menhelye Egylet. Ez volt az egyik legfőbb társadalmi szervezet, amely nemcsak a hajléktalangondozással, hanem (a társadalmi „lecsúszást” megakadályozó) munkáslakások építésével kívánt javítani a helyzeten. Az Egylet elnöke több mint negyedszázadon át báró Podmaniczky Frigyes volt. 1907 után báró csetei Herzog Péter, majd az Egylet 1921-es megszűnéséig Rózsavölgyi Manó követte őt. Gondnoka hosszú ideig Gundel János, a Szállodások, Kocsmárosok és Vendéglősök Ipartestületének elnöke volt.

A támogatók és tisztségviselők között megtaláljuk a kor kiemelkedő politikusait, képviselőit, arisztokratákat, gazdag iparmágnásokat csakúgy, mint az évente jelképes összeget befizető, névtelen polgárokat. Már a fiatal alapítók társadalmi helyzete is vegyes volt, ami a szabadkőműves páholyok nyitott szemléletének is köszönhető. Az alapítók között a fővárosi elit jellegzetes figurái is felbukkantak: például Hüttl Tivadar porcelánkereskedő, később tucatnyi cég igazgatósági tagja már az egyletalapításkor a pénzvilág meghatározó alakja volt. Az angol és német mintájú közhasznú, profit nélküli építkezésformát akarták meghonosítani Budapesten és egész Magyarországon. Minta-lakótelepek és munkáslakások építésére akarták ösztönözni a vállalkozókat. Kiváló patrónusok, például Neményi Ambrus, Gerlóczy Andor képviselők, később a Bárczy-féle lakásprogram kidolgozásában közreműködő Dr. Ferenczy Imre fővárosi szociálpolitikai szakelőadó segíthették e munkát.

1876. febr. 19-én az Akácfa u. 24. számú házban nyitották meg az első, 23 fős fővárosi menhelyet. Ez két hálóteremből, egy mosdó- és öltözőhelyiségből, valamint a felügyelő lakásából állt. Még ebben az évben követte a Stáhly u. 6. alatti 45 ágyas hajléktalanszállás. Az első, önálló építésű menhely 1883 novemberében nyílott az akkor még periférikus fekvésű Rottenbiller utca 16-18. szám alatt. A 130 férőhelyes házban a mellékhelyiségek mellett itt is volt felügyelői szolgálati lakás. Az építéshez szükséges pénzt az egyleti pénzalap, valamint az ezt kiegészítő, a Pesti Hazai Első Takarékpénztár 10 000 forintos kölcsöne adta.




A Kén utcai telep házai Budapesten


Az 1886 és 1892 között pusztító kolerajárvány hatására újabb hat menhelyet nyitottak meg a városban, közel 1300 férőhellyel: a Külső Váci úton, az Angyalföldi utcában, az Alföldi utcában és a Szegényház utcában. Ezeket is a Hajléktalanok Menhelye Egyesület működtette a város anyagi támogatásával. A helyeket ingyenesen, vagy jelképes összegű hálódíj ellenében lehetett használni. A 19. század végén a főváros lakosságának egy százaléka hajléktalan – ez több ezer embert jelent. Csak a budai oldalon több száz embert írtak össze, akik odúkban, barlangokban húzták meg magukat. Az Egylet ezért is kezdte működtetni a Második Kerületi Nyilvános Melegedőszoba és Levesosztó Intézetet, majd a Szegényház (ma Varsányi Irén) utca sarkán építtette fel a 185 fekhellyel, tágas népkonyhával és melegedőszobával felszerelt, 1892 végén megnyílt újabb menhelyet.

A ferencvárosi Alsó Bikarét-dűlőben, a Soroksári út és a Kén utca sarkán, a főváros legnagyobb ipari körzetében jelölték ki azt a 13 ezer négyszögöles telket, amelyre többemeletes, olcsón bérelhető munkáslakásokat magába foglaló házakat terveztek. Az 1896-ban átadott, angol minta alapján „blokkrendszerben” épült telep négy tömbjében kialakított szoba-konyhás lakásokkal kívántak a legszegényebb réteg lakáshelyzetén javítani.

A telek és minden épület — a menhelyekhez hasonlóan — a főváros tulajdonában maradt. A kivitelezéssel, majd a fenntartási teendőkkel megbízott Hajléktalanok Egylete a legolcsóbb, itt legtöbbször árkedvezménnyel dolgozó, ám minőségi munkát végzők közül választott. Az építkezésben húsz cég vett részt: például Wellisch Sándor és Gyula végezte a föld- és kőművesmunkákat, a kőfaragás Majorossy Géza munkája. A lakások üvegfalakkal fedett folyosókból nyíltak. Egyetlen, 1901 végéről származó lakónévsort ismerünk, amelyből megtudjuk, hogy a 95 lakó közül 66-nak engedték el a lakbért karácsony és újév hetére.

Habár a bérlők jó minőségű lakásokhoz jutottak, a telep átadása után néhány évvel a körülmények már a szükséglakások viszonyaihoz hasonlítottak. „A külsőleg nem éppen csín és célszerűség nélkül épült pavillonszerű épületek belsejében itt-ott mintaszerű zsúfoltságot, példás piszkosságot fog találni” - írja egyik jelentésében a fővárosi szakértő, Ferenczy. A Kén utcai munkáslakóházak mégis az első világháború utáni fővárosi kislakásépítés mintájává váltak. A komplexumot 1925-ben emeletráépítéssel újabb szoba-konyhás lakásokkal bővítették. Tíz évvel később a közelben épül fel az Illatos úti szükséglakás-telep, a „dzsumbuj”, majd a két háború között itt jelentek meg tömegesen az azóta eltűnt illegális bódélakások is. A Kén utcai telep négy tömbjéből három ma is áll, szükséglakások vannak bennük. Ottjártunkkor egy nyílt tekintetű, önkéntes riportalanytól megismerhettünk egy jellegzetes itteni életutat: az asszony elmondása szerint hat gyermekét nevelte fel a napjainkban bontásra ítélt Kén utcában, miután 34 évesen özvegyen maradt.




Rowton-szállók, London

Az 1906. július 15-én polgármesterré választott Bárczy István nagyívű lakásprogramot hirdetett, angol mintára. Londonban Lord Rowton elképzelése alapján, magánpénzekből 1892-ben épült az első új típusú, kísérleti munkásszálló. A Rowton Houses Ltd később újabb négy (egyenként 800-1100 férőhelyes) munkásszállót építtetett. Még 1907-ben is 395 db common lodging house volt Londonban, közel 30 ezer ember talált bennük szállásra. E „szállóházak”-ban nagy közös hálótermek voltak, különálló egészségügyi (még nem vizes-) helyiségekkel. A „rendszeres lakásfelügyelet”, vagyis az állandó tisztasági ellenőrzés miatt jobb körülményeket biztosítottak, mint az éjjeli tömegszállások. Emellett a karitatív szervezetek mintegy ötezer ingyenes, vagy szerény bérű éjjeli menhely-férőhelyet tartottak fenn, az ún. dologházak közel kétezer embert fogadtak be, és 2-2,4 ezer ember aludt éjjelenként a szabad ég alatt. Mindezt Ferenczy Imre 1910. évi leírása tartalmazza a századelő londoni állapotairól, amikor egyébként már álltak a Rowton-szállók.

Bárczy programjának részeként (az angol példával ellentétben közpénzből) épült fel az Aréna úti Népszálló. „A Népszállók intézményével a főváros azt az elsőrangú szociális célt kívánja szolgálni, hogy a lakászsúfoltság, lakásnyomorultság minden erkölcsi és anyagi veszedelmének kitett nőtlen férfi lakosságot olcsó, egészséges otthonhoz juttassa, ahol nem csak testi, de lelki, kulturális szükségletei is kielégíttetnek” - olvashatjuk a korabeli elképzelést. Ám a kezdetektől ettől eltérően működött az egyetlen megépült budapesti közszálló: egyszerre szolgálta a hajléktalanügyet és a lakásügyet, mivel egyszerre volt hajléktalan-menhely és ágyrajárók számára otthon.




A budapesti Népszálló


A harmonikus megjelenésű saroképület Schodits Lajos és Eberling Béla műépítészek tervei szerint, Zielinszky Szilárd akkor újdonságnak számító vasbeton szerkezetével 1912-ben, a késői szecesszió ízlésvilágához igazodó esztétikai elképzelések szerint épült. A kortársak és az utókor minden elismerését kivívó, közel 500 embernek hajlékot nyújtó monumentális szállót éppen külleme miatt érte kritika, amennyiben túlzottan díszesnek és elegánsnak tartották. De az 1911-ben itt járt osztrák delegációt az a széleskörű szociálpolitikai és kulturális tevékenység is meglepte, amelyet a főváros akkori vezetői folytattak...

A 13. kerületi Dózsa György út 152. szám alatti épület, azaz a Fővárosi Szociális Központ és Intézményei (BMSZKI) központi épülete ma hajléktalanszálló. Az 1999-ben, közel 800 millió forintért végzett felújításakor messzemenően figyeltek az építészeti és a belsőépítészeti értékek megőrzésére. A folyamatra gondosan ügyelő intézményvezető, Győri Péter elmondása szerint mindössze a 3,6 négyzetméteres, felül nyitott hálófülkéket falazták fel és emeleteként vizesblokkokkal egészítették ki az épületszárnyakat. Eredetileg a földszinten volt a nagy konyha, az étterem és a közös fürdő és mosdóhelyiségek. Előbbi különlegessége a gödöllői művészkolóniához tartozó Undi (Springholz) Mariska által készített, ma már nem látható freskók magyaros-szecessziós, geometrikus világa volt. A hasonlíthatatlan hangulatot árasztó, sátorformájú építészeti elemekkel tagolt, felülről megvilágított helységekben a fáma szerint maradt még belőlük menthető. Igazi meglepetés az ide látogató számára azonban az a három Zsolnay kerámiából formált, eozinos mázas betétekkel ékes falikút (hűtésre használhatták inkább), amelyeket az eredeti tervek szerint újítottak fel a közelmúltban.

Un techo para mi pais

http://www.untechoparamipais.org/english/

What we doUTPMP uses a three-stage method to achieve long-term, sustainable change in the social structure. At the core of our approach is a focus on empowering the poorest sector of the society, insuring that beneficiaries become the main protagonists of the process. To do this, we rely on the involvement of thousands of volunteers who work hand-in-hand with families living in slums, fighting for the common goal of eradicating extreme poverty.

Phase I: Large-scale construction of transitional houses

At the start of our involvement, UTPMP efforts focus on solving the immediate necessity of adequate housing through the construction of basic transitional houses for families living in extreme poverty.

The construction process establishes the first bonds of trust between volunteers and residents, beginning a relationship that allows us to later continue with more permanent work in the community. Additionally, it constitutes an entrance point for many volunteers who have never before come close to the harsh reality of poverty.

The transitional houses are made of wood or aluminum and are designed to be low-cost, easy to construct, and mobile. A typical house is 18 m2 (6×3) in size and costs around US $1,500, of which the beneficiary family contributes 10 percent; it is built in two days by a team of eight to ten volunteers working alongside the family.

Transitional homes allow Latin America’s poorest populations to have a private and decent shelter that protects against rain, cold and infestations as well as providing security and a defense against crime. These basic results have long-term impacts; for example, reduced illness, better security and a place to study often prevents children from dropping out of school.
Phase II: Social Inclusion Programs

This phase develops social inclusion through the implementation of social training programs led by volunteers in areas such as education, healthcare, economic development, microfinance, vocational training, legal aid, and cultural and recreational education. These programs are organized around weekly Community Meetings, where residents formally discuss community issues through representatives and elected leaders. Through these meetings settlers begin to believe in themselves and in the strength of community organization, empowering them to overcome their learned helplessness and participate in formal networks and democratic space.
Phase III: Sustainable Communities

In the final phase, UTPMP helps families living in slums develop their own sustainable community with strong social capital, bonds between neighbors and links to external networks. The goal is for residents to unify as a community and work together for the common good, organizing and participating directly as well as democratically electing representatives to lead the process. The community must determine its own priorities, examine problems, brainstorm solutions and develop concrete goals and methods to achieve them.

Because sustainable communities stem from the ideas of the residents in each location, this phase will naturally vary between countries. However, where permitted by governmental housing policies, it may include the construction of definitive housing; such is the case in Chile, where UTPMP has coordinated efforts of technical organizations (architects, engineers), government, community, and legal areas of operation to construct definitive neighborhoods for 9,000 families by 2010.

Atelier Van Lieshout, Vostok Cabin, 2010

ezzel a kellemes barátságos enteriörrel kívánok mindenkinek kellemes karácsonyi ünnepeket...

I LOVE LOSONCZI ÁGNES!

úr isten!

ez fantasztikus volt! Losonczi Ágnes az öregségről tartott ma nekünk előadást. nem nagyon volt ilyen élményben részem talán soha! egyszerűen fantasztikus, olyan mint egy karácsoni meglepetés!
szóval irány a könyvesbolt...

http://videotar.mtv.hu/Videok/2009/09/25/10/Zarora_2009_szeptember_24__Vendeg_Losonczi_Agnes.aspx

karácsony!

Kedves Barátunk! 

A korábbiakhoz hasonlóan idén ismét megrendezésre kerül a hagyományos

Újirány Karácsony

Ezúton szeretnénk megkérni, hogy jelenléteddel emeld tovább az este fényét!

Szeretettel várunk 2010. december 17-én 19 órától!

Cím: Fogasház,  Budapest, VII. Akácfa utca 51.

Visszajelzésedre számítunk!

Békés Ünnepeket Kíván:

az Újirány Csoport

nov 26 péntek

hát akkor holnap esti programajánló:

az év utolsó design meetup előadása héttől a kíno moziban! beszt of design+ ráadás...
ezután balkán brothers koncert a zappában 10 30 tól! kötelező soha vissza nem térő alkalom!!

lucien herve

karinnak a fény kutatásához küldöm lucien herve-t és karint a szépművészetibe küldöm a kiállításra!

haworth tompkins

itt van még egy szuper iroda:
http://www.haworthtompkins.com/ 

dot_line

városi lendárt a bence és zsófi előadásában!
részletek a blogon...

jön! jön!

hamarosan Balkán Brothers koncert a Tilos az A ban azaz a Zappában a Mikszáth téren!
lassan mindenki tegye szabaddá magát 1983. nov 26-ára hogy találkozhasson ezekkel a szimpatikus fiatalemberekkel!

Modeling Museums

KÉK_ KORTÁRS ÉPÍTÉSZETI KÖZPONT _hírlevél

Modeling Museums
II. Nemzetközi Építészeti Makettfesztivál
a Műcsarnokban

A KÉK – Kortárs Építészeti Központ produkciója


Képzelted már magad apró házak között mászkáló óriásnak? Próbáltál már babaházat építeni? Gondoltad már egy ház láttán, hogy ennél behunyt szemmel is jobbat tudnál csinálni?

A makettfesztivál témája a tervezői tevékenység és a kultúra, a múzeumok kapcsolata, illetve a tervezés és makettezés újdonságai.


4 nap, 60 iroda, 70 makett, 1 párbaj, 1 Pecha Kucha, 3 szimpózium, 30 előadás…

Centre Pompidou Metz, MoMA Warsaw, MOCA Sydney, Ljubljana Nemzeti Galéria, Maribor Művészeti Galéria, Szépművészeti Múzeum, Magyar Nemzeti Múzeum, Prado Madrid, Sanghaj 2010…

És még: kerékpármúzeum, árnyékmúzeum, divatmúzeum, parkmúzeum, 320 fok…

Múzeumpedagógia és tárlatvezetés naponta!
Jelentkezés: Tornyánszki Éva, eva@kek.org.hu

Gyerekprogramok, szimpóziumok, kerekasztal-beszélgetések – részletes program itt

+++ 2 iroda, 4 építész, 90 perc, 1 feladat:
makett-párbaj – Kis Péter és Zoboki Gábor összecsapása!



ModelingMuseums
II. Nemzetközi Építészeti Makettfesztivál
Megnyitó: 2010. november 12. 19.30
Nyitva tartás: 2010. november 13-16. minden nap 10-20 óráig
www.kek.org.hu/modelfest2

vámossy 80

Hagyomány alatt általában az elődök örökségéből azokat a cselekvéseket, dolgokat értjük, amelyeket nemzedékről nemzedékre változatlan formában tesznek és készítenek az adott társadalom tagjai szociokulturális öröklés (beleszületik az egyén az adott társadalomba és tovább viszi ősei hagyományait) alapján. A hagyományok az adott társadalom értékrendjét, világszemléletét tükrözik. A hagyományok nem mindig racionálisak, sokszor nem állják ki a tudomány próbáját. A hagyományok szerint élő társadalom a hagyományos társadalom.

soha nem érdekelt a tradíció, illetve nem igaz, mivel a családi hagyományok és misztérium mindíg is nagyon izgatott. valahogy  részét képezik a mindennapjaimnak azok a mesék melyeket részben én költöttem azzal a megygőződéssel, hogy így történhetett!
ebből arra következtetek, hogy eljöhet az az idő mikor ez a szakmai munkámat is meghatározhatja...

tisztelet azoknak akik már megharcolták amit megkellett!
tanulság: figyelni kell, ameddíg lehet!

The Choreography of Urban Arrival

a minap arról beszélgettünk, milyen nyomasztó ferihegyről vendégeket hozni budapestre. hát 1-2 nap telt el mikre megjelent a polis blogon az alábbi cikk...

http://www.thepolisblog.org/2010/10/choreography-of-urban-arrival.html

Often the first introduction to a new city is framed by the windows of cars, buses, and trains on the journey downtown from the airport. It is in this interstitial space that one can scan the removed urban environment which they are entering and feel the nascent metropolitan buzz gradually build into full delirium as they reach the centre of the city. During the changes between modes of transport, from ground level bus, to elevated train, to subterranean metro, urban dwellers carve out their first impressions of a new city. The photographs that follow document one trip, through a series of visual reflections, from Budapest Ferihegy International Airport to Batthyány tér metro station on the West bank of the Danube.