Az
építészet árulása?!
MOME
Doktori Iskola
Dla
Dolgozat
Pozsár
Péter II. évf.
konzulens:
Turányi Gábor
2012.június
5.
“Nem
ismert nagyobb vágyat, mint végképp és praktikusan is leszállni
az Élet harcainak piacára, s Alkotás helyett a Cselekvést írta a
zászlóra. Evvel elvileg lemondott a megmaradásról, mely eddig
minden művészet magától értetődő célja volt; s amivel ő már
úgyse sokat törődött, többre becsülvén a közvetlen hatást.
Az Alkotás örök, a Cselekedet időszerű.”
Ezt az írást alapvetően a szociális építészetet meghatározó
gazdasági és társadalmi környezet egy-egy vonatkozó szilánkjának
bemutatására szerettem volna szentelni. Elképzelésem eredetileg
az volt, hogy mindezekkel alátámasszam a szociális építészet
hazai törekvéseinek jogosságát, igazoljam az út helyességét,
melyen elindultam. De a fenti sorok, akár csak korábban Bibó
írásai, olyan kontextust emeltek a vizsgált téma köré, mely
alapvető nézőpontváltást is eredményezhet.
Babits írása nem segít megválaszolni a felvetett kérdéseket,
de rávilágít az ok-okozatok mélyebb rétegeire, s ami korábban
megfejthetetlen és véletlenszerű egybeesésnek tűnhetett,
talánynak, mely előtt kíváncsian állok, most úgy érzem szinte
bizonyossággal képes leszek az okokra fényt deríteni, habár a
megoldáshoz közelebb így sem kerülhetek.
A dolgozat több nagy témát érint, melyek a szociális építészet
vélt, vagy valós fogalma köré szerveződve bukkantak elő.
Ilyen például a lépték kérdése (Small scale Big change,
kis lépték nagy változás), azaz, hogy van-e optimális vagy
ideális lépték, mely leginkább képes a szociális elveket
tükrözni, megvalósítani, épületté formálni.
Ehhez kapcsolódóan A merj kicsi lenni (Dare to be small)
koncepciója, amit a jelenlegi európai gazdasági és demográfiai
folyamatokra alapozva fogalmaztam meg. Illetve beleöntöttem azon
vágyamat és 10 éves kellemetlen tapasztalatom, miszerint az
alulról építkezés a kicsiből indulás olyan szerves folyamat
eleme, melyet kihagyni nem, vagy csak később komoly áldozatok árán
lehet.
Ilyen lehet az USA 80-as években indított új gazdaságélénkítő
hitelprogramja, amely azon túl, hogy elkezdte az amerikai ingatlan
lufit pumpálni, eladósította az amerikai középosztályt, de ami
építészeti szempontból ennél még érdekesebb, megszüntette
az építész és megrendelő intim viszonyát, s ágyukba
fektette a Beruházót, aki szinte azonnal diktálni kezdte, ki,
hogyan és pontosan mit is kell csináljon!
Vagy az európai szociális modell kérdései,
esetleges válsága. Hogy hogyan fenntartható az a mítosz, mely az
elmúlt generációk sajátja, miszerint a társadalom gondoskodik az
elesettekről és a rászorulókról.
Vagy a nonprofitság érthetetlen és fenntarthatatlan fogalmának
újra definiálása, az Elég és a maximum fogalompár
alapos vizsgálata a for-profit cégek és az állami szerepvállalás
között nyíló hatalmas szakadék feltöltésének lehetősége.
Vagy hogy, hogy van az, hogy a humán ökológus keresztény
közgazdászok ugyan arról és közel ugyan úgy kezdenek beszélni
mint pl. az Anarcho-Marxista liberális gazdaságfilozófusok, s ha
már itt tartunk miért vezet minden nyom minden általam
kiválasztott téma a felvilágosodáshoz? A fenti kérdések ugyanis
kivétel nélkül néhány pillanat alatt a felvilágosodás korának
értékelésével vagy kritikájával kezdenek el foglalkozni, s mind
ide hivatkoznak.
Nem sikerül egyelőre megfogalmaznom, de fontos megválaszolandó
kérdésnek tartom, a felvilágosodás eszméinek kérdéskörét
elemezni és a vonatkozó részeket értelmezni.
De mindezek előtt, szeretném Babits nagybetűs írását, Julien
Benda, Az írástudók árulása című cikkhez írt, azonos című
esszéjének néhány számomra kiemelkedően fontos állítását
bemutatni és magam számára is értelmezni, hogy képes legyek
felállítani egy olyan hálót, mely az ok-okozatok szövevényében
a helyes irányt mutathatja. Sajnos, mintha Babits szövege önmagára
nézve is beteljesítő hatással bírna, mikor azt újra és újra
különböző ideológiák alátámasztására vagy megerősítésére
használják, szemben azzal a tartalommal, melyet a szöveg explicit
hordoz.
A szövegből két állítást szeretnék kiemelni, elsőként, hogy
hogyan terjeszti ki és teszi minden írástudóra érvényessé
Babits, Benda írását, a másik pedig annak a ténynek a
felismerése, mely szerint az írástudók nem valami kényszer
hatására, hanem önszántukból válnak/váltak árulóvá.
Babits írása sok szempontból
több Benda
cikkénél, ahogyan ezt ő maga is megfogalmazza: „Benda
dolgozata egészben véve a politikai morál körében marad. Ő
csupán a Hatalom és Harc apostolainak, vagy a Tények és
Történelem blazírtjainak kritikáját hívta ki maga ellen. De
amit én mondok, az visszahatással bír „a kultúra egész
mezejére.”
S ez az a pont, ahol minden írástudó megszólítva kell érezze
magát. Lehántva a szöveg aktuálpolitikai, kulturális
beágyazottságát, a lépten-nyomon
felfedezhető
akár aktuálpolitikai üzeneteket (talán ezen a ponton maga Babits
is árulás közeli állapotba kerül) rátalálhatunk egy olyan
üzenetre mely ma is aktuális s mely Babits
által kiterjesztve kiemelkedik a politikai közegből s minden
írástudóhoz szól. Így képes a szöveg korokon, szakmákon
világnézeteken
keresztül is eljutni hozzánk és hatni mindenkire, aki mondjuk
építeni akar.
A
másik, az árulás elkövetésének módja, azaz, „hogy
áruló írástudó nem egyszerűen megalkuvó írástudót jelent.
Az „írástudók árulása” nem külső nyomás alatt jött
létre, hanem magukból az írástudókból indult ki... Nem úgy
történt, hogy az Ész meghódolt volna akármilyen tekintetek
előtt, visszahátrálva mindenen fölülálló szabadságában és
merészségében. Ellenkezőleg, az Ész, miután a XVII. és XVIII.
századok folyamán kivívta autonómiáját minden hagyományos
korlát gyámsága alól, csak önmagára hallgatva logikusan és
tekintetek nélkül folytatta pártatlan bírói működését, s
annyira ment tekintetnélküliségében, hogy végül saját magát
is kritika alá vonta: s ez a paradox cselekedete lett megindítója
annak a pszichológiai folyamatnak, mely a XIX. század folyamán
szinte az Ész mazochizmusává
fajult
el, s végül is arra vezetett, hogy az Ember legnagyobb büszkesége,
az állatoktól megkülönböztető Intelligencia, önmaga
ásta alá saját tekintélyét.”
Babits
idealista és magasságokat követel vagyis inkább hiányol. Bár
talán belátja, hogy az elkezdett folyamatok ugyan most már
láthatók és irányaik
felismerhetők mégis visszafordíthatatlanok. Az írástudók az
igazság a szépség, az erkölcs ideáinak kutatása és megértése
helyett immár saját függetlenségük áldozatává válva világi
harcok és küzdelmek szolgálatába állva, robotolnak elfeledve és
elárulva mindazt, amit évszázadokon keresztül őrizni voltak
hivatottak. Felismerve
ugyan az árulás tényét Babits
a lehetséges megoldások és irányok tekintetében nem, vagy csak
igen bizonytalanul tesz javaslatot, de nem is dolga ez. Az azóta is
változatlan helyzetben, a szilánkokra hullott társadalmakban
melyek mégis egységgé globalizálódnak, nincsenek közös,
esetleg új
hivatkozási pontok, s ezek hiányában talán be kell érnünk
annyival, amennyi nekünk saját magunk okán jutott. Lehet-e,
hogy nekünk valóban az „élet
harcainak piacán”
kell tevékenykednünk, s immáron
elfogadva
helyzetünk,
s ismerve az ide vezető okokat innen a
mélyből
kell
igyekezzünk
újra
definiálni a lényegest és a közöst.
A
továbbiakban
felvetett témák mind olyan szilánkok, melyek az építészet
jelenlegi helyzetével állnak valamilyen relációban,
s részben a babitsi árulás mozzanatát árnyalják, részben pedig
akár új
utak kiindulópontjait is jelölhetik.
Small
scale big change -
kis lépték nagy
változás!?
A szociális építészettel kapcsolatosan komoly beszélgetés
kerekedett a lépték kérdését illetően, hogy tudniillik
lehetséges-e, hogy a korábbi dolgozatokban már említett mai
értelemben vett szociális építészet sikere vagy létezése
lépték vagy méret függő lenne?
Sok minden szól a kis lépték mellett, de felvetődik a kérdés,
hogy a kis lépték mellett érvelők képesek lennének-e ideális
körülmények mellett is a kisebb lépték, a kis beavatkozás
fontossága mellett állni. Vagyis, hogy a kis lépték a szűk
keretek szülte válasz csupán vagy tudatos koncepció eredménye-e?
A természettudós Dambar, kutatásai részben alátámaszthatják a
kis lépték híveinek állítását. E szerint ugyanis az emberi agy
egyszerre maximum 170 - 200 személyes kapcsolatot képes érdemben
kezelni. Ez annyit jelent, hogy e létszám felett a közvetlen
kapcsolat a személyes megéltség és részvétel élménye sérül,
s olyan közvetítők vagy áttétek jelennek meg, melyek a
beavatkozás vagy a projekt résztvevőinek elidegenedéséhez, a
személyes kapcsolatok gyengüléséhez vezet. Ugyanakkor az is
kétségtelen, hogy bizonyos folyamatokat, gyártási munkákat, nagy
hatékonysággal nehéz vagy éppenséggel lehetetlen kivitelezni, a
kellő lépték hiányában.
A kis lépték mellett, a közvetlen kapcsolat, az azonnali mérhető
hatás, a megéltség, a kölcsönhatás intenzív élménye, s a
közösség építésének lehetősége, míg a nagy lépték mellett
ezzel szemben a hatékonyság, a több ember számára biztosítható
megoldás, a gazdasági szempontok szerint is érzékelhető hatás,
valamint az ellenőrizhető minőség és az olcsón előállíthatóság
állhat érvként.
De vajon közelebb kerülhetünk-e a válaszhoz, ha a kérdést az
elárult ideák, az etika vagy az erkölcs relációjában
vizsgáljuk? Talán igen, hiszen ha a résztvevők részéről azonos
hozzáállást és jóindulatot feltételezünk a lépték kérdés
az adott társadalmi és környezeti feltételek, azaz külső
adottságok függvényévé, vagy ha úgy nézzük, a lépték
kérdése az etika vagy az erkölcs relációjában teljesen
irrelevánssá válik. A kérdésfeltevés tehát rossz, s így a
lehetséges kritikák és ezzel kapcsolatos ellenvetések is
értelmetlenek, a big change, azaz a nagy változás tehát nem
feltétlen függvénye a léptéknek.
Dare to be small -
merj kicsi lenni!
2011 őszén a Goethe intézet szervezésében meghívást kaptam
egy Frankfurti konferenciára. A konferencia az épített
lakókörnyezet javításának lehetséges irányaival kívánt
foglalkozni Making heimat címmel. A konferenciára 9 kelet-európai
ország a Baltikumtól a Balkánig kapott meghívást s ezeknek
csapatban egy-egy Német építészirodával kellett javaslataikat
megtenni a keletiek által javasolt építészeti helyszínekre.
Magyarországról, Budapestről a 8. kerületet prezentáltuk, mint
lehetséges helyszínt, s a bemutató után komoly érdeklődés
mutatkozott a részvételre. A frankfurti program a sok nemzet
integrálása és a nézőpontok ütköztetése mellett abban a
kiváltságos helyzetben van, hogy a folytatásra azaz a felvázolt
ötletek megvalósítására is úgy néz ki lehetőséget biztosít.
A kiválasztott helyszínre egy üres foghíjtelekre ugyanis ősszel
elkészülhet a tervezett objektum.
A konferencián tartott, a témához rendelt általánosabb
társadalmi és gazdasági környezetet lefestő előadások igen
egyszerűen világítottak rá azokra az alapvető paraméterekre,
amik a mai európai építészet meghatározhatják. A gazdasági
növekedés csökkenése, valamint a lakosság lélekszámának
stagnálása, nagyon rövid logikai indoklás után oda vezetett,
hogy az építés és az építészet nem függetlenítheti magát e
két alapvető környezeti adottságtól. Részben a frankfurti
konferencia ilyen típusú tanulságai részben pedig egyéb hazai
kutatásaink és gyakorlatunk alapján fogalmaztuk meg kvázi
programként, a kicsiséget, pontosabban a bátorság szükségességét
a kicsiséghez. A dare to be small, azaz a merj kicsi lenni,
Felkiáltás, felszólítás. Nem kicsinyességről vagy
szerénységről van szó hanem a jelen környezeti paraméterek
figyelembe vételéről, a túlépítettségről, az üres
lakóingatlanok ezreiről, a szegénységről és a minden projekt
kapcsán elhangzó költségvetési hiányról. „ A Kicsi Szép”
írja E. F. Schumacher közgazdász, híressé vált könyvének
címeként, mellyel arra akar rávilágítani milyen messzire is
tévedt a gazdasági gondolkodás eredeti tárgyától és céljától.
A merj kicsi lenni építészeti vonatkozásban több feladatot is ró
az építészekre. Egyrészt, hogy legyenek képesek felismerni a
megváltozott lehetőségek között is olyan építészeti
feladatokat melyek talán léptékük okán kisebbeknek mondhatók,
de kellő tartalommal ellátva mégis képesek lehetnek e kereteket
feszegetni, s talán a kicsiség okán a babitsi ideákhoz is
némiképp közelebb jutni.
nonprofit-forprofit-not for
profit
Helen Alford katolikus nővér, gépész mérnök és a vatikáni
egyetem közgazdaság tudományi karának dékánja, április közepén
előadás sorozatot tartott, melyben az európai gazdaság új
lehetséges irányairól igyekezett képet festeni. De nem ő hanem
Tóth Gergely volt az első, akitől a morál ökonómiáról vagy
keresztény közgazdaságtanról hallottam. Gergely a Georgikon
Egyetem tanáraként olyan lehetséges modellek gazdasági rendszerek
kidolgozásával is foglalkozik, melyek úgy szemléletet, egyfajta
kísérleti irányt képesek vázolni, az állítása szerint már-már
vallásos hittel idézett és alkalmazott, Smith -féle
közgazdaságtannal szemben. A demokrácia és a kapitalizmus
házasságán felvirágzott újkori nyugati civilizáció, egyensúlya
az elmúlt évtizedekben elbillent, s a profit mint egyetlen elérendő
cél jelent meg. A profit-maximalizálás iránti vágy a gazdasági
struktúrák szerkezetének egyre szigorúbb rendszereit
eredményezték, mely többek között a folyamatos növekedési
kényszer, illetve ennek víziója nyomán jött létre. Az erény
ökonómus keresztény közgazdászok szerint, a növekedés
folyamatossága és állandósága, mint egyetlen üdvözítő cél,
szintén téves elképzelés, s hasonló problémákhoz vezet mint a
tőke felhalmozás, melyek kódolt problémáira már Marx a Tőkében
tökéletesen rávilágított. Az erény ökonómusok szerint a
növekedés folytonossága nem kötelező folyamat, elég ha magára
az emberi testre gondolunk, mely egy darabig nő, majd később jó
esetben a növekedés iránya megváltozik, s a számosság helyett a
minőség lép előtérbe.
Helen Alford egy új gazdasági szegmens születéséről, egy új
és szükségszerű modell kialakulásáról is beszélt, mely már
látható és érzékelhető léptékkel bír, az európai gazdasági
folyamatokban.
Ez nem más mint a Social Enterprise, azaz a szociális vállalkozás,
mely 2011-ben már az európai gazdaság 6%-át tette ki s 11 millió
embert foglalkoztatott. A szektor azt a már említett szakadékot
célozza, mely a nemzetállamok egyre gyengülő szociális
szerepvállalása, és a ma már szinte kizárólag a profit
maximalizálására törekvő gazdasági szervezetek között alakul
ki. Véleménye szerint a Social Enterprise valahol e kettő között
helyezkedik el, s a feladatokat jóval humánusabban látja el.
A felvetések nem korlátozódnak csupán az öreg kontinensre, egy a
közelmúltban szervezett, a túlnépesedéssel foglalkozó,
konferencián 2011-ben nagy biztonsággal jósolhatóan
megállapították, hogy az elkövetkező évtizedekben az ázsiai
országok népesség robbanása is lassulni fog, majd leáll! Ez azt
jelenti, hogy ahogy a fejlett nyugatnak úgy Kínának és Indiának
is hamarosan szembe kell néznie a tőkefelhalmozás és a
profitmaximalizálás koncepciójába rejtett ellentmondásokkal.
Alford a profittal kapcsolatban két fontos állítást tesz,
egyrészt, hogy a profit nem lehet maga a cél, illetve a profit nem
más mint a jövő befektetési alapja, másrészt, hogy a profit
maximum helyett az elégre kell törekednünk. A Dla előadások
egyikén elhangzott adat jól illusztrálja e tételt. E szerint az
ipari forradalom idején az alkalmazotti és csúcs vezetői bérek
között hétszeres szorzó volt a maximálisan megfigyelhető. Mára
ugyan ez a szám 70-szeres sőt 700-szoros léptékre is emelkedhet,
de akár a 7000 szeres szám is elképzelhető. A morál ökonómus
közgazdászok a jelenlegi helyzet kezelésére olyan szervezetek
létrehozását javasolják, melyek újra előtérbe szeretnék
állítani az embert, illetve annak érdekeit és igényeit. A
profitra mint a jövő befektetésére tekintenek, s olyan
horizontálisan felépített modellek megalkotását javasolják,
melyek kisebb és lassabb növekedéssel járnak ugyan, de hosszú
távon fenntarthatók, a részt vevők igényeinek és képességeinek
szem előtt tartása okán. Az Alford által megmutatott létező
példák közül egy olasz vállalkozást említenék ahol a
résztvevők a képességeiknek megfelelő mennyiségű és nehézségű
munkát végeznek, ki 18 ki 36 órát dolgozva az amúgy 40 órás
munkahétből. Ezek a mennyiségek egyénre szabottak s kétségtelenül
csökkentik az elérhető profitot viszont végtelenül kiszélesítik
a munkára alkalmas résztvevők körét.
Alford komoly problémának és többek között a Social Enterprise
szektor egyik fő feladatának tartja a pályakezdő fiatalok
munkanélküliségének katasztrofális arányát. Példaként
spanyol országot említi ahol jóval 20% feletti a munkanélküliség,
s ez az arány a fiatal pályakezdő lakosság körében az 50%-ot is
eléri.
A keresztény közgazdászok vagy morál ökonómusok egy ideálisabb
eloszlás, és ami fontos némiképp mérsékelt igények
megfogalmazása mellett kardoskodnak, s állítják, hogy a Smith
féle elvekre épülő közgazdaságtan nem képes maradéktalanul
jól működő modellként jelen lenni.
Alford motivációja nyilvánvalóan vallásos elkötelezettségéből
fakad, de számomra, nem vallásos ember számára, is hordoz fontos
üzenetet. Érdekes, hogy ahogy azt már fent is említettem a morál
ökonómus keresztény, s a bal oldali közgazdászok, ugyan arról a
válságról beszélnek, melynek gyökereit szintén ugyanott vélik
megtalálni. Slavoy Zsizsek a kapitalizmus és a demokrácia
házasságának végéről beszél, s a tőkefelhalmozás, és a
profitmaximalizálás ellen egy igazságosabb újraelosztásért emel
hangot. Zsizsek viszont többek között Marxra hivatkozik, s állítja
a tőkében minden szerepel ami a kapitalista rendszer jellemzését
illeti, s ily módon a bukás szükségszerűsége is megfogalmazásra
kerül, más kérdés persze, hogy a további javaslatok, egy más
világrend építésére sem váltották be túlságosan a hozzá
fűzött reményeket.
A lényeg azonban nem ez, hanem hogy e két gondolkodó bár talán
ezt soha nem ismernék el körülbelül ugyanazon az állásponton
helyezkedik el. S ezen a ponton is relevánsnak érzem az írástudók
árulásának koncepcióját.
Hogyan lehet, hogy a politikai vagy mondjuk filozófiai, vallási
tekintetben, e két teljesen ellentétes álláspont mégis közös
nevezőre, vagy azonos állításra jut? Persze mondhatjuk, hogy Marx
munkássága alapvetően nem nélkülöz bizonyos vallásos
karakterjegyeket, de ettől most tekintsünk el, s vizsgáljuk csak a
tényt ami korábban véletlen egybeesésnek tűnhetett csupán.
Megtalálhatjuk-e, ezen különös együttállás magyarázatát a
babitsi szövegben, az árulás koncepciójában? Hol tart most ez a
folyamat? Vajon gondolta volna e az író, hogy az árulás ilyen
kitartóan és hosszan folyik? Lehetséges-e, hogy e közös
álláspont annak köszönhető, hogy mára vált az írástudók
árulása mindannyiunk számára teljesen világossá,
közhelyszerűvé? Hogy most van az a pont, amikor már nem csak
hallunk róla hanem mindannyian külön-külön és együtt véve is
megéljük és tudatára ébredünk az árulás tényének. Talán az
eszmélés pillanatában vagyunk ahol mindenki már pontosan láthatja
a problémákat de a megoldásra még nincsenek javaslatok, s oly
sokáig voltunk, lent, hogy a régi dogmák mint pl. a hit már nem
jelentenek közös kivezető erőt. Az írástudók paradox árulása
beteljesíti a babitsi víziót, és saját ellentmondásosságában
szertefoszlik.
Van-e értelme lépték korlátokat vagy célcsoportokat kijelölni?
Valóban fontos-e a lépték meghatározása és tényleg fakad-e
alapvető etikai vagy morális különbség a lépték problematikája
nyomán? Valódi szempont a vizsgálódás folyamán? Téves
elképzelés, vagy esetleg mégis egy jó kilométerkő, ami mellett
hamar elhaladunk, de mégis segít az iránymutatásban.
Hol és milyen relevanciái lehetnek továbbá a kicsiség
kérdésének? Fontos-e merni kicsinek lenni, vagy fontos e merni
kicsinek lenni is? Igaz-e, hogy igazán kicsikévé csak igazán
nagyok tudnak válni, s ha igen, igaz-e ennek fordítottja is, azaz
hogy kellően kicsiként válhatunk végtelen naggyá? Van-e köze a
kicsiségnek a hiányolt erényekhez, s fellelhetők-e ezek kicsiben?
Egyáltalán miért kellene kicsinek lenni? Van-e valós
létjogosultsága a kicsivé válásnak egy olyan elképzelt
helyzetben, ahol esetlegesen a nagyság is elérhető választás?
Valóban szép ami kicsi? És tényleg bátorság kell-e az azzá
váláshoz?
S ennek a kicsiségnek vannak-e és ha igen milyen építészeti
vonatkozásai? Biztos-e, hogy egy építész, aki mer kicsi lenni
csak kicsi házakat tervezhet? S ha igen, akkor mekkora a kicsi és
hol kezdődik a nagy? Építészeti tekintetben a szociális
építészeti tartalmak, elképzelések megfeleltethetők-e a kicsivé
válás missziójának? Ez-e a kicsivé válás útja? Vagy a kis
intervenciók egy marginalizálódott fiatal építész csoport
jellemzője csupán, mely munka híján s nem pedig a felismert
eszmék újra felfedezésének céljából indul a perifériákra?
Vagy a gazdasági folyamatok leállása a keresztény és baloldali
közgazdászok közös felismerése, s jelenlegi tanácstalansága
milyen építészeti tartalmakat hordozhatna? Segíthetnek-e a
választásban vagy képesek-e megerősíteni a születő víziókat?
Vádolható-e az építészet árulással?
Az építészet babitsi értelemben talán mindig is mélyebben
tevékenykedett mint az irodalom. Mindig közelebb állt azokhoz a
kérdésekhez, amiket alantasnak és méltatlannak tekint. Sok minden
mellett talán köszönhető ez annak, hogy az építész az építő
nem csak a szellem, a tudományok és művészetek embere, hanem
egyúttal az anyag ismerője és értője is. Az építészet
írástudói különleges helyzetben vannak, hiszen számukra a lent
és a fent kezdetektől kapcsolatban álló fogalmak, ahol átjárásuk
és ebben a mozgásban rutinjuk is van, s nem csak hogy ismerik az
átjárókat a kitaposott ösvényeket, hanem ők maguk építik a
kapukat, melyek a kapcsolatot teremtik. Az építészet tehát mint
az átjárások ismerője teoretikusan akár mint kiinduló pont,
vagy lehetőség is állhat más írástudók előtt, s mutathat jó
példát abban, hogyan lehet időről időre a szolga létből
kiemelkedni s magasra pillantani. Az építészetnek, hogy a babitsi
fogalom körben maradjuk, komoly rutinja van abban, hogy hogyan kell
alant munkálkodni s eközben folyamatosan a követendő csillagok
felé tekinteni, mutatni, és a nehézségek és korlátok ellenére
lépteinket is a cél felé irányítani.
„Az
„áruló” írástudó tehát nem avval lesz árulóvá, ha lába
nem megy egyenesen a Csillag felé, melyre ujja mutat. Az árulást
akkor követi el, ha nem is mutat többé a csillagra. Léptei
magánügyek; de szavaiért és útjelzéséért felelős a világnak,
melynek kalauzává szegődött”
Az építészet írástudóinak soha nem volt lehetősége arra,
hogy teljesen elszakadva a lenttől, tisztán az ideák világának
felfedezésével foglalkozzon. Nem volt, de nem is kereste ezt a
lehetőséget, hisz természeténél fogva más, s ebben a másságában
egyedülálló, s ami még ennél is fontosabb, e kettősség
ellenére mégis képessége van megérinteni az abszolút fentet
úgy, ahogy azt a nyelv talán soha nem lesz képes. Az építészet
számára a babitsi szolgálat, melyet az Írástudók önként
vállalva méltatlanul elszenvednek, az építész számára
természetesebb ismert közeg.
Vádolható-e az építészet is árulással? Minden bizonnyal igen,
ha az említett mozgás megszűnik létezni s az építész alábukva
marad küzdelmeivel a méltatlan élet harcainak piacterén. Lám
milyen érdekes, hogy Babits is építészeti teret használ,
állításai illusztrálására. De akkor is elárul valamit, ha
elemelkedik és távolról egy monitoron keresztül, absztraktan,
anyagtalanul, természetének ellentmondva szemléli a lenti világot,
s minden bizonnyal árulást követ el akkor is, ha elfelejti vagy
képtelen újra pontosan meghatározni feladatát, s az ideák
helyett magát a cselekvést határozza meg céljaként.
Felhasznált
irodalom:
Hellen Alford O.P. Michael
J. Naughton: Menedzsment, ha számít a hit/2009 Kairosz Bp.
Hauser Arnold: A
modern művészet és irodalom eredete/Gondolat 1980 Bp.
Babits
Mihály: Az
Irástudók árulása/Magyar elektronikus könyvtár
http://mek.oszk.hu/05000/05048/html/
E.F.
Schumacher: A kicsi szép/ Közgazdasági
és Jogi Könyvkiadó,
1991.
Slavoj
Zizek: A törékeny abszolútum/Tipotex
2011.
egyéb
forrás:
rádió
interjú Tóth Gergellyel
Zizek
Zeitgeist video
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése