DLA 2012 juni 5











Az építészet árulása?!








MOME Doktori Iskola
Dla Dolgozat
Pozsár Péter II. évf.
konzulens: Turányi Gábor

2012.június 5.














“Nem ismert nagyobb vágyat, mint végképp és praktikusan is leszállni az Élet harcainak piacára, s Alkotás helyett a Cselekvést írta a zászlóra. Evvel elvileg lemondott a megmaradásról, mely eddig minden művészet magától értetődő célja volt; s amivel ő már úgyse sokat törődött, többre becsülvén a közvetlen hatást. Az Alkotás örök, a Cselekedet időszerű.”



Ezt az írást alapvetően a szociális építészetet meghatározó gazdasági és társadalmi környezet egy-egy vonatkozó szilánkjának bemutatására szerettem volna szentelni. Elképzelésem eredetileg az volt, hogy mindezekkel alátámasszam a szociális építészet hazai törekvéseinek jogosságát, igazoljam az út helyességét, melyen elindultam. De a fenti sorok, akár csak korábban Bibó írásai, olyan kontextust emeltek a vizsgált téma köré, mely alapvető nézőpontváltást is eredményezhet.
Babits írása nem segít megválaszolni a felvetett kérdéseket, de rávilágít az ok-okozatok mélyebb rétegeire, s ami korábban megfejthetetlen és véletlenszerű egybeesésnek tűnhetett, talánynak, mely előtt kíváncsian állok, most úgy érzem szinte bizonyossággal képes leszek az okokra fényt deríteni, habár a megoldáshoz közelebb így sem kerülhetek.

A dolgozat több nagy témát érint, melyek a szociális építészet vélt, vagy valós fogalma köré szerveződve bukkantak elő.
Ilyen például a lépték kérdése (Small scale Big change, kis lépték nagy változás), azaz, hogy van-e optimális vagy ideális lépték, mely leginkább képes a szociális elveket tükrözni, megvalósítani, épületté formálni.
Ehhez kapcsolódóan A merj kicsi lenni (Dare to be small) koncepciója, amit a jelenlegi európai gazdasági és demográfiai folyamatokra alapozva fogalmaztam meg. Illetve beleöntöttem azon vágyamat és 10 éves kellemetlen tapasztalatom, miszerint az alulról építkezés a kicsiből indulás olyan szerves folyamat eleme, melyet kihagyni nem, vagy csak később komoly áldozatok árán lehet.
Ilyen lehet az USA 80-as években indított új gazdaságélénkítő hitelprogramja, amely azon túl, hogy elkezdte az amerikai ingatlan lufit pumpálni, eladósította az amerikai középosztályt, de ami építészeti szempontból ennél még érdekesebb, megszüntette az építész és megrendelő intim viszonyát, s ágyukba fektette a Beruházót, aki szinte azonnal diktálni kezdte, ki, hogyan és pontosan mit is kell csináljon!
Vagy az európai szociális modell kérdései, esetleges válsága. Hogy hogyan fenntartható az a mítosz, mely az elmúlt generációk sajátja, miszerint a társadalom gondoskodik az elesettekről és a rászorulókról.
Vagy a nonprofitság érthetetlen és fenntarthatatlan fogalmának újra definiálása, az Elég és a maximum fogalompár alapos vizsgálata a for-profit cégek és az állami szerepvállalás között nyíló hatalmas szakadék feltöltésének lehetősége.
Vagy hogy, hogy van az, hogy a humán ökológus keresztény közgazdászok ugyan arról és közel ugyan úgy kezdenek beszélni mint pl. az Anarcho-Marxista liberális gazdaságfilozófusok, s ha már itt tartunk miért vezet minden nyom minden általam kiválasztott téma a felvilágosodáshoz? A fenti kérdések ugyanis kivétel nélkül néhány pillanat alatt a felvilágosodás korának értékelésével vagy kritikájával kezdenek el foglalkozni, s mind ide hivatkoznak.
Nem sikerül egyelőre megfogalmaznom, de fontos megválaszolandó kérdésnek tartom, a felvilágosodás eszméinek kérdéskörét elemezni és a vonatkozó részeket értelmezni.

De mindezek előtt, szeretném Babits nagybetűs írását, Julien Benda, Az írástudók árulása című cikkhez írt, azonos című esszéjének néhány számomra kiemelkedően fontos állítását bemutatni és magam számára is értelmezni, hogy képes legyek felállítani egy olyan hálót, mely az ok-okozatok szövevényében a helyes irányt mutathatja. Sajnos, mintha Babits szövege önmagára nézve is beteljesítő hatással bírna, mikor azt újra és újra különböző ideológiák alátámasztására vagy megerősítésére használják, szemben azzal a tartalommal, melyet a szöveg explicit hordoz.

A szövegből két állítást szeretnék kiemelni, elsőként, hogy hogyan terjeszti ki és teszi minden írástudóra érvényessé Babits, Benda írását, a másik pedig annak a ténynek a felismerése, mely szerint az írástudók nem valami kényszer hatására, hanem önszántukból válnak/váltak árulóvá.

Babits írása sok szempontból több Benda cikkénél, ahogyan ezt ő maga is megfogalmazza: „Benda dolgozata egészben véve a politikai morál körében marad. Ő csupán a Hatalom és Harc apostolainak, vagy a Tények és Történelem blazírtjainak kritikáját hívta ki maga ellen. De amit én mondok, az visszahatással bír „a kultúra egész mezejére.” S ez az a pont, ahol minden írástudó megszólítva kell érezze magát. Lehántva a szöveg aktuálpolitikai, kulturális beágyazottságát, a lépten-nyomon felfedezhető akár aktuálpolitikai üzeneteket (talán ezen a ponton maga Babits is árulás közeli állapotba kerül) rátalálhatunk egy olyan üzenetre mely ma is aktuális s mely Babits által kiterjesztve kiemelkedik a politikai közegből s minden írástudóhoz szól. Így képes a szöveg korokon, szakmákon világnézeteken keresztül is eljutni hozzánk és hatni mindenkire, aki mondjuk építeni akar.
A másik, az árulás elkövetésének módja, azaz, „hogy áruló írástudó nem egyszerűen megalkuvó írástudót jelent. Az „írástudók árulása” nem külső nyomás alatt jött létre, hanem magukból az írástudókból indult ki... Nem úgy történt, hogy az Ész meghódolt volna akármilyen tekintetek előtt, visszahátrálva mindenen fölülálló szabadságában és merészségében. Ellenkezőleg, az Ész, miután a XVII. és XVIII. századok folyamán kivívta autonómiáját minden hagyományos korlát gyámsága alól, csak önmagára hallgatva logikusan és tekintetek nélkül folytatta pártatlan bírói működését, s annyira ment tekintetnélküliségében, hogy végül saját magát is kritika alá vonta: s ez a paradox cselekedete lett megindítója annak a pszichológiai folyamatnak, mely a XIX. század folyamán szinte az Ész mazochizmusává fajult el, s végül is arra vezetett, hogy az Ember legnagyobb büszkesége, az állatoktól megkülönböztető Intelligencia, önmaga ásta alá saját tekintélyét.

Babits idealista és magasságokat követel vagyis inkább hiányol. Bár talán belátja, hogy az elkezdett folyamatok ugyan most már láthatók és irányaik felismerhetők mégis visszafordíthatatlanok. Az írástudók az igazság a szépség, az erkölcs ideáinak kutatása és megértése helyett immár saját függetlenségük áldozatává válva világi harcok és küzdelmek szolgálatába állva, robotolnak elfeledve és elárulva mindazt, amit évszázadokon keresztül őrizni voltak hivatottak. Felismerve ugyan az árulás tényét Babits a lehetséges megoldások és irányok tekintetében nem, vagy csak igen bizonytalanul tesz javaslatot, de nem is dolga ez. Az azóta is változatlan helyzetben, a szilánkokra hullott társadalmakban melyek mégis egységgé globalizálódnak, nincsenek közös, esetleg új hivatkozási pontok, s ezek hiányában talán be kell érnünk annyival, amennyi nekünk saját magunk okán jutott. Lehet-e, hogy nekünk valóban az „élet harcainak piacán” kell tevékenykednünk, s immáron elfogadva helyzetünk, s ismerve az ide vezető okokat innen a mélyből kell igyekezzünk újra definiálni a lényegest és a közöst.

A továbbiakban felvetett témák mind olyan szilánkok, melyek az építészet jelenlegi helyzetével állnak valamilyen relációban, s részben a babitsi árulás mozzanatát árnyalják, részben pedig akár új utak kiindulópontjait is jelölhetik.


Small scale big change - kis lépték nagy változás!?

A szociális építészettel kapcsolatosan komoly beszélgetés kerekedett a lépték kérdését illetően, hogy tudniillik lehetséges-e, hogy a korábbi dolgozatokban már említett mai értelemben vett szociális építészet sikere vagy létezése lépték vagy méret függő lenne?
Sok minden szól a kis lépték mellett, de felvetődik a kérdés, hogy a kis lépték mellett érvelők képesek lennének-e ideális körülmények mellett is a kisebb lépték, a kis beavatkozás fontossága mellett állni. Vagyis, hogy a kis lépték a szűk keretek szülte válasz csupán vagy tudatos koncepció eredménye-e?
A természettudós Dambar, kutatásai részben alátámaszthatják a kis lépték híveinek állítását. E szerint ugyanis az emberi agy egyszerre maximum 170 - 200 személyes kapcsolatot képes érdemben kezelni. Ez annyit jelent, hogy e létszám felett a közvetlen kapcsolat a személyes megéltség és részvétel élménye sérül, s olyan közvetítők vagy áttétek jelennek meg, melyek a beavatkozás vagy a projekt résztvevőinek elidegenedéséhez, a személyes kapcsolatok gyengüléséhez vezet. Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy bizonyos folyamatokat, gyártási munkákat, nagy hatékonysággal nehéz vagy éppenséggel lehetetlen kivitelezni, a kellő lépték hiányában.
A kis lépték mellett, a közvetlen kapcsolat, az azonnali mérhető hatás, a megéltség, a kölcsönhatás intenzív élménye, s a közösség építésének lehetősége, míg a nagy lépték mellett ezzel szemben a hatékonyság, a több ember számára biztosítható megoldás, a gazdasági szempontok szerint is érzékelhető hatás, valamint az ellenőrizhető minőség és az olcsón előállíthatóság állhat érvként.
De vajon közelebb kerülhetünk-e a válaszhoz, ha a kérdést az elárult ideák, az etika vagy az erkölcs relációjában vizsgáljuk? Talán igen, hiszen ha a résztvevők részéről azonos hozzáállást és jóindulatot feltételezünk a lépték kérdés az adott társadalmi és környezeti feltételek, azaz külső adottságok függvényévé, vagy ha úgy nézzük, a lépték kérdése az etika vagy az erkölcs relációjában teljesen irrelevánssá válik. A kérdésfeltevés tehát rossz, s így a lehetséges kritikák és ezzel kapcsolatos ellenvetések is értelmetlenek, a big change, azaz a nagy változás tehát nem feltétlen függvénye a léptéknek.

Dare to be small - merj kicsi lenni!

2011 őszén a Goethe intézet szervezésében meghívást kaptam egy Frankfurti konferenciára. A konferencia az épített lakókörnyezet javításának lehetséges irányaival kívánt foglalkozni Making heimat címmel. A konferenciára 9 kelet-európai ország a Baltikumtól a Balkánig kapott meghívást s ezeknek csapatban egy-egy Német építészirodával kellett javaslataikat megtenni a keletiek által javasolt építészeti helyszínekre. Magyarországról, Budapestről a 8. kerületet prezentáltuk, mint lehetséges helyszínt, s a bemutató után komoly érdeklődés mutatkozott a részvételre. A frankfurti program a sok nemzet integrálása és a nézőpontok ütköztetése mellett abban a kiváltságos helyzetben van, hogy a folytatásra azaz a felvázolt ötletek megvalósítására is úgy néz ki lehetőséget biztosít. A kiválasztott helyszínre egy üres foghíjtelekre ugyanis ősszel elkészülhet a tervezett objektum.
A konferencián tartott, a témához rendelt általánosabb társadalmi és gazdasági környezetet lefestő előadások igen egyszerűen világítottak rá azokra az alapvető paraméterekre, amik a mai európai építészet meghatározhatják. A gazdasági növekedés csökkenése, valamint a lakosság lélekszámának stagnálása, nagyon rövid logikai indoklás után oda vezetett, hogy az építés és az építészet nem függetlenítheti magát e két alapvető környezeti adottságtól. Részben a frankfurti konferencia ilyen típusú tanulságai részben pedig egyéb hazai kutatásaink és gyakorlatunk alapján fogalmaztuk meg kvázi programként, a kicsiséget, pontosabban a bátorság szükségességét a kicsiséghez. A dare to be small, azaz a merj kicsi lenni, Felkiáltás, felszólítás. Nem kicsinyességről vagy szerénységről van szó hanem a jelen környezeti paraméterek figyelembe vételéről, a túlépítettségről, az üres lakóingatlanok ezreiről, a szegénységről és a minden projekt kapcsán elhangzó költségvetési hiányról. „ A Kicsi Szép” írja E. F. Schumacher közgazdász, híressé vált könyvének címeként, mellyel arra akar rávilágítani milyen messzire is tévedt a gazdasági gondolkodás eredeti tárgyától és céljától. A merj kicsi lenni építészeti vonatkozásban több feladatot is ró az építészekre. Egyrészt, hogy legyenek képesek felismerni a megváltozott lehetőségek között is olyan építészeti feladatokat melyek talán léptékük okán kisebbeknek mondhatók, de kellő tartalommal ellátva mégis képesek lehetnek e kereteket feszegetni, s talán a kicsiség okán a babitsi ideákhoz is némiképp közelebb jutni.


nonprofit-forprofit-not for profit



Helen Alford katolikus nővér, gépész mérnök és a vatikáni egyetem közgazdaság tudományi karának dékánja, április közepén előadás sorozatot tartott, melyben az európai gazdaság új lehetséges irányairól igyekezett képet festeni. De nem ő hanem Tóth Gergely volt az első, akitől a morál ökonómiáról vagy keresztény közgazdaságtanról hallottam. Gergely a Georgikon Egyetem tanáraként olyan lehetséges modellek gazdasági rendszerek kidolgozásával is foglalkozik, melyek úgy szemléletet, egyfajta kísérleti irányt képesek vázolni, az állítása szerint már-már vallásos hittel idézett és alkalmazott, Smith -féle közgazdaságtannal szemben. A demokrácia és a kapitalizmus házasságán felvirágzott újkori nyugati civilizáció, egyensúlya az elmúlt évtizedekben elbillent, s a profit mint egyetlen elérendő cél jelent meg. A profit-maximalizálás iránti vágy a gazdasági struktúrák szerkezetének egyre szigorúbb rendszereit eredményezték, mely többek között a folyamatos növekedési kényszer, illetve ennek víziója nyomán jött létre. Az erény ökonómus keresztény közgazdászok szerint, a növekedés folyamatossága és állandósága, mint egyetlen üdvözítő cél, szintén téves elképzelés, s hasonló problémákhoz vezet mint a tőke felhalmozás, melyek kódolt problémáira már Marx a Tőkében tökéletesen rávilágított. Az erény ökonómusok szerint a növekedés folytonossága nem kötelező folyamat, elég ha magára az emberi testre gondolunk, mely egy darabig nő, majd később jó esetben a növekedés iránya megváltozik, s a számosság helyett a minőség lép előtérbe.

Helen Alford egy új gazdasági szegmens születéséről, egy új és szükségszerű modell kialakulásáról is beszélt, mely már látható és érzékelhető léptékkel bír, az európai gazdasági folyamatokban.
Ez nem más mint a Social Enterprise, azaz a szociális vállalkozás, mely 2011-ben már az európai gazdaság 6%-át tette ki s 11 millió embert foglalkoztatott. A szektor azt a már említett szakadékot célozza, mely a nemzetállamok egyre gyengülő szociális szerepvállalása, és a ma már szinte kizárólag a profit maximalizálására törekvő gazdasági szervezetek között alakul ki. Véleménye szerint a Social Enterprise valahol e kettő között helyezkedik el, s a feladatokat jóval humánusabban látja el.
A felvetések nem korlátozódnak csupán az öreg kontinensre, egy a közelmúltban szervezett, a túlnépesedéssel foglalkozó, konferencián 2011-ben nagy biztonsággal jósolhatóan megállapították, hogy az elkövetkező évtizedekben az ázsiai országok népesség robbanása is lassulni fog, majd leáll! Ez azt jelenti, hogy ahogy a fejlett nyugatnak úgy Kínának és Indiának is hamarosan szembe kell néznie a tőkefelhalmozás és a profitmaximalizálás koncepciójába rejtett ellentmondásokkal.
Alford a profittal kapcsolatban két fontos állítást tesz, egyrészt, hogy a profit nem lehet maga a cél, illetve a profit nem más mint a jövő befektetési alapja, másrészt, hogy a profit maximum helyett az elégre kell törekednünk. A Dla előadások egyikén elhangzott adat jól illusztrálja e tételt. E szerint az ipari forradalom idején az alkalmazotti és csúcs vezetői bérek között hétszeres szorzó volt a maximálisan megfigyelhető. Mára ugyan ez a szám 70-szeres sőt 700-szoros léptékre is emelkedhet, de akár a 7000 szeres szám is elképzelhető. A morál ökonómus közgazdászok a jelenlegi helyzet kezelésére olyan szervezetek létrehozását javasolják, melyek újra előtérbe szeretnék állítani az embert, illetve annak érdekeit és igényeit. A profitra mint a jövő befektetésére tekintenek, s olyan horizontálisan felépített modellek megalkotását javasolják, melyek kisebb és lassabb növekedéssel járnak ugyan, de hosszú távon fenntarthatók, a részt vevők igényeinek és képességeinek szem előtt tartása okán. Az Alford által megmutatott létező példák közül egy olasz vállalkozást említenék ahol a résztvevők a képességeiknek megfelelő mennyiségű és nehézségű munkát végeznek, ki 18 ki 36 órát dolgozva az amúgy 40 órás munkahétből. Ezek a mennyiségek egyénre szabottak s kétségtelenül csökkentik az elérhető profitot viszont végtelenül kiszélesítik a munkára alkalmas résztvevők körét.
Alford komoly problémának és többek között a Social Enterprise szektor egyik fő feladatának tartja a pályakezdő fiatalok munkanélküliségének katasztrofális arányát. Példaként spanyol országot említi ahol jóval 20% feletti a munkanélküliség, s ez az arány a fiatal pályakezdő lakosság körében az 50%-ot is eléri.
A keresztény közgazdászok vagy morál ökonómusok egy ideálisabb eloszlás, és ami fontos némiképp mérsékelt igények megfogalmazása mellett kardoskodnak, s állítják, hogy a Smith féle elvekre épülő közgazdaságtan nem képes maradéktalanul jól működő modellként jelen lenni.
Alford motivációja nyilvánvalóan vallásos elkötelezettségéből fakad, de számomra, nem vallásos ember számára, is hordoz fontos üzenetet. Érdekes, hogy ahogy azt már fent is említettem a morál ökonómus keresztény, s a bal oldali közgazdászok, ugyan arról a válságról beszélnek, melynek gyökereit szintén ugyanott vélik megtalálni. Slavoy Zsizsek a kapitalizmus és a demokrácia házasságának végéről beszél, s a tőkefelhalmozás, és a profitmaximalizálás ellen egy igazságosabb újraelosztásért emel hangot. Zsizsek viszont többek között Marxra hivatkozik, s állítja a tőkében minden szerepel ami a kapitalista rendszer jellemzését illeti, s ily módon a bukás szükségszerűsége is megfogalmazásra kerül, más kérdés persze, hogy a további javaslatok, egy más világrend építésére sem váltották be túlságosan a hozzá fűzött reményeket.
A lényeg azonban nem ez, hanem hogy e két gondolkodó bár talán ezt soha nem ismernék el körülbelül ugyanazon az állásponton helyezkedik el. S ezen a ponton is relevánsnak érzem az írástudók árulásának koncepcióját.
Hogyan lehet, hogy a politikai vagy mondjuk filozófiai, vallási tekintetben, e két teljesen ellentétes álláspont mégis közös nevezőre, vagy azonos állításra jut? Persze mondhatjuk, hogy Marx munkássága alapvetően nem nélkülöz bizonyos vallásos karakterjegyeket, de ettől most tekintsünk el, s vizsgáljuk csak a tényt ami korábban véletlen egybeesésnek tűnhetett csupán.
Megtalálhatjuk-e, ezen különös együttállás magyarázatát a babitsi szövegben, az árulás koncepciójában? Hol tart most ez a folyamat? Vajon gondolta volna e az író, hogy az árulás ilyen kitartóan és hosszan folyik? Lehetséges-e, hogy e közös álláspont annak köszönhető, hogy mára vált az írástudók árulása mindannyiunk számára teljesen világossá, közhelyszerűvé? Hogy most van az a pont, amikor már nem csak hallunk róla hanem mindannyian külön-külön és együtt véve is megéljük és tudatára ébredünk az árulás tényének. Talán az eszmélés pillanatában vagyunk ahol mindenki már pontosan láthatja a problémákat de a megoldásra még nincsenek javaslatok, s oly sokáig voltunk, lent, hogy a régi dogmák mint pl. a hit már nem jelentenek közös kivezető erőt. Az írástudók paradox árulása beteljesíti a babitsi víziót, és saját ellentmondásosságában szertefoszlik.


Van-e értelme lépték korlátokat vagy célcsoportokat kijelölni? Valóban fontos-e a lépték meghatározása és tényleg fakad-e alapvető etikai vagy morális különbség a lépték problematikája nyomán? Valódi szempont a vizsgálódás folyamán? Téves elképzelés, vagy esetleg mégis egy jó kilométerkő, ami mellett hamar elhaladunk, de mégis segít az iránymutatásban.

Hol és milyen relevanciái lehetnek továbbá a kicsiség kérdésének? Fontos-e merni kicsinek lenni, vagy fontos e merni kicsinek lenni is? Igaz-e, hogy igazán kicsikévé csak igazán nagyok tudnak válni, s ha igen, igaz-e ennek fordítottja is, azaz hogy kellően kicsiként válhatunk végtelen naggyá? Van-e köze a kicsiségnek a hiányolt erényekhez, s fellelhetők-e ezek kicsiben? Egyáltalán miért kellene kicsinek lenni? Van-e valós létjogosultsága a kicsivé válásnak egy olyan elképzelt helyzetben, ahol esetlegesen a nagyság is elérhető választás? Valóban szép ami kicsi? És tényleg bátorság kell-e az azzá váláshoz?
S ennek a kicsiségnek vannak-e és ha igen milyen építészeti vonatkozásai? Biztos-e, hogy egy építész, aki mer kicsi lenni csak kicsi házakat tervezhet? S ha igen, akkor mekkora a kicsi és hol kezdődik a nagy? Építészeti tekintetben a szociális építészeti tartalmak, elképzelések megfeleltethetők-e a kicsivé válás missziójának? Ez-e a kicsivé válás útja? Vagy a kis intervenciók egy marginalizálódott fiatal építész csoport jellemzője csupán, mely munka híján s nem pedig a felismert eszmék újra felfedezésének céljából indul a perifériákra?

Vagy a gazdasági folyamatok leállása a keresztény és baloldali közgazdászok közös felismerése, s jelenlegi tanácstalansága milyen építészeti tartalmakat hordozhatna? Segíthetnek-e a választásban vagy képesek-e megerősíteni a születő víziókat?

Vádolható-e az építészet árulással?
Az építészet babitsi értelemben talán mindig is mélyebben tevékenykedett mint az irodalom. Mindig közelebb állt azokhoz a kérdésekhez, amiket alantasnak és méltatlannak tekint. Sok minden mellett talán köszönhető ez annak, hogy az építész az építő nem csak a szellem, a tudományok és művészetek embere, hanem egyúttal az anyag ismerője és értője is. Az építészet írástudói különleges helyzetben vannak, hiszen számukra a lent és a fent kezdetektől kapcsolatban álló fogalmak, ahol átjárásuk és ebben a mozgásban rutinjuk is van, s nem csak hogy ismerik az átjárókat a kitaposott ösvényeket, hanem ők maguk építik a kapukat, melyek a kapcsolatot teremtik. Az építészet tehát mint az átjárások ismerője teoretikusan akár mint kiinduló pont, vagy lehetőség is állhat más írástudók előtt, s mutathat jó példát abban, hogyan lehet időről időre a szolga létből kiemelkedni s magasra pillantani. Az építészetnek, hogy a babitsi fogalom körben maradjuk, komoly rutinja van abban, hogy hogyan kell alant munkálkodni s eközben folyamatosan a követendő csillagok felé tekinteni, mutatni, és a nehézségek és korlátok ellenére lépteinket is a cél felé irányítani.

Az „áruló” írástudó tehát nem avval lesz árulóvá, ha lába nem megy egyenesen a Csillag felé, melyre ujja mutat. Az árulást akkor követi el, ha nem is mutat többé a csillagra. Léptei magánügyek; de szavaiért és útjelzéséért felelős a világnak, melynek kalauzává szegődött
Az építészet írástudóinak soha nem volt lehetősége arra, hogy teljesen elszakadva a lenttől, tisztán az ideák világának felfedezésével foglalkozzon. Nem volt, de nem is kereste ezt a lehetőséget, hisz természeténél fogva más, s ebben a másságában egyedülálló, s ami még ennél is fontosabb, e kettősség ellenére mégis képessége van megérinteni az abszolút fentet úgy, ahogy azt a nyelv talán soha nem lesz képes. Az építészet számára a babitsi szolgálat, melyet az Írástudók önként vállalva méltatlanul elszenvednek, az építész számára természetesebb ismert közeg.

Vádolható-e az építészet is árulással? Minden bizonnyal igen, ha az említett mozgás megszűnik létezni s az építész alábukva marad küzdelmeivel a méltatlan élet harcainak piacterén. Lám milyen érdekes, hogy Babits is építészeti teret használ, állításai illusztrálására. De akkor is elárul valamit, ha elemelkedik és távolról egy monitoron keresztül, absztraktan, anyagtalanul, természetének ellentmondva szemléli a lenti világot, s minden bizonnyal árulást követ el akkor is, ha elfelejti vagy képtelen újra pontosan meghatározni feladatát, s az ideák helyett magát a cselekvést határozza meg céljaként.







Felhasznált irodalom:

Hellen Alford O.P. Michael J. Naughton: Menedzsment, ha számít a hit/2009 Kairosz Bp.

Hauser Arnold: A modern művészet és irodalom eredete/Gondolat 1980 Bp.
Babits Mihály: Az Irástudók árulása/Magyar elektronikus könyvtár http://mek.oszk.hu/05000/05048/html/
E.F. Schumacher: A kicsi szép/ Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó,
1991.
Slavoj Zizek: A törékeny abszolútum/Tipotex 2011.


egyéb forrás:

rádió interjú Tóth Gergellyel

Zizek Zeitgeist video




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése